doll face.
2009 February 7
by b.
rég láttam már ezt a videót. emlészem, milyen érzés volt először látni. és pont olyan érzés most is. furcsa. a bizarr a dologban az, hogy szép. de még mindig nem annyira szép, mint amennyire szép lehetne. ezt nem tudják sosem. ezt nézik el mindig. szomoru. de mennyire.
doll face.
repül.
2009 February 7
by b.
istenem..
milyen kedves. és jó és egyszerű. és milyen irigylésreméltó. jó neki, hogy csak a mélybe kellett vetnie magát ahhoz, hogy kiteljesedjen. ha egy szív tud mosolyogni, akkor az enyém most azt teszi.
íme:
kiwi, aki repül.
szürke.
2009 February 8
by b.
képzeld el budapestet, a hidakat, a dunát, a gellért-hegyet. délután, szitáló eső, az ég olyan sötétszürke, hogy .. ha nem világítana valahol a roppant felhőréteg mögött a nap, azt hinnéd, sötétedik. a víz sima, híg, piszkosszürke. olyan szürke és átlátszatlan a levegő, hogy már a gellért-hegy is alig látszik a túloldalon. ha átnézel a petőfi-híd alatt, láthatod, hogy a távolban eltűnik a víz és az ég közötti határ: összemosódik a kettő, sötétszürkék, sötétszürke háttér látszik csak, olyan, mintha a szürke folyó eggyé válna egy égigérő falra felragasztott szürke égbolt-tapétával. eltűnik tehát a víz és az ég, a petőfi híd pedig csak lebeg a semmiben.
én ott sétáltam ma. teljesen egyedül. szerencsére gyorsan elvetettem az ötletet, hogy sírjak és sajnáljam magam. szép és érdekes volt minden, hát élveztem. figyeltem kifelé. hagytam, hogy az ajkaim szétessenek, zuhanjanak, eszem ágában sem volt arra figyelni, hogy zárva tartsam őket: úgyis egyedül voltam kint, ilyen időben senki sem sétálgat. a szemhéjaimat sem akartam megfelelő rendbe igazítani, hagytam, hogy azok is szétessenek, ahogy jól esik nekik. a levegő felvette az ajkaim és a szám belső részének formáját, ahogy beszívtam, éreztem a nyelvemen, hogy vasárnap délután van. a levegőnek vasárnap délután íze volt, eső íze volt, egyedüllét íze volt. szürke íze volt. szeretem a szürkét. a szürkét szeretem. a színt. megnyugtatott, hogy egyedül voltam. végignéztem a hosszu úton, a színház és a boráros tér között. nem volt rajta senki. jo sokat sétáltam, egyre erőteljesebb léptekkel, mert úgy éreztem, egy helyben állok. a lábaim mozogtak, de mégis helyben álltam. ettől ideges lettem, még nagyobb erővel lépkedtem. aztán rájöttem, hogy hajtom magam mögé a földet, a lábammal hajtom, mint egy mókuskereket. hát ezért nem haladtam.
jött egy csoport fiatal mégis. fényképésztanoncok. a történet kiszámítható. én egyedül sétáltam, hosszu, lehetetlenül hosszu lábaim voltak akkor. hosszu alakként hosszu, sötét kabátban, hosszú, esős gondolatokkal sétáltam. és hosszú volt a tekintetem is, ugy szaladhatott a távolba, mint a két párhuzamos vonal, ami végtelenben összeér. volt eső, volt dunapart, voltak lámpák is. később láttam magam a lencsén át is az ő szemével. remélem, a kép, amit készített rólam, fekete-fehér lesz. megkérhettem volna, hogy fekete-fehér legyen, mert úgy visszaadja a valóságot. de nem tudtam, mit akarhat vele. úgyhogy meg sem álltam, mentem tovább. közben megint eszembejutott a kép. szomorú hősnője lettem egy szomorú képnek? mosolyognom kellett ezen, meg azon is, hogy talán hitelesnek tűnik majd és talán nem lesz az. vagy talán hiteltelennek tűnik majd annak ellenére, hogy az lesz. mindenesetre biztosan a kép bal oldalára kerültem, mert a kép többi részét minden bizonnyal elfoglalja az út, a víz, a lámpák és az egyéb díszlet. szóval talán ott sétálok majd egy kép bal oldalán feketén és fehéren, hosszún. hirtelen azon kaptam magam, hogy érdekelni kezd a kép. még dühös is lettem. szólni szerettem volna, hogy nem akarok a kép bal oldalára kerülni. elég volt nekem, hogy ennek a vasárnap délutánnak a bal oldalán sétálgattam már jó ideje. én nem akarok sem vasárnap sem egyéb napokon a nap bal oldalán tartózkodni, a kép bal oldalán sem akarok, egyáltalán, nem akarok semminek az oldalsó részén járni.
a híd lábai körül tekergett a víz. az oszlopok előtt kicsit szétnyílt, hogy elfuthasson két oldalt. a híd lába mellett olyan volt a víz, mint egy fél tányér, ez nagyon tetszett nekem. azt gondoltam, olyan, mint egy nagy csésze, biztosan szilárd is, bele is ülhetnék.
unbending trees - you are a lover.
we’re all gonna die.
2009 February 9
by b.
ez egy nagyon hosszú fénykép. 100 méteres. és emberek vannak rajta. akik egyszer majd mind meghalnak ahogy te vagy én. ez egy nagyon jó fénykép. és jó hosszú és jó lassan és alaposan végig kell nézni.
kattints rá, nézd meg, csak vidd a kép szélére a kurzort és máris csúszik tova.
mindenféle évszakok.
2009 February 13
by b.
havazik, süt a nap, derült, hideg, tiszta… kijött a coldplay uj EP-je, viva la vida na persze, és hasonlók. iskola, végeláthatatlan hamisítatlan hétköznapok meg miegymás. reggel, forró víz, álmodoz, piritósillat, kávé, álmodoz, tea, ruhák, kabátok, táskák, cipők, fagy, napfelkelte, álmodoz, fényképek, villamos, duna, napfelkelte mégegyszer, hideg, meleg, meleg, hideg, zene, betűk, álmodoz, számok, nevetés, mosoly, sírás, könnyek, kiabálás, vidámság, düh, diáksereg, színjáték, álmodoz, sós/édes/savanyú/keserű/tészta/hús, hideg, felkapcsoltákalámpákat, szürke, naplemente, álmodoz, betűk, számok, zene, messze, álmodoz, kávé, tea, kórházas, habok, krémek, zene, fáradt, álmos, kávé, álmodoz, betűk, álmodoz, számok, fájó kar, álmodoz, mindjártreggel, álmodik, reggel.
let me go boys.. let me go.
coldplay - now my feet wont touch the ground.
naplemente.
csöndes.
őrült. :)
megvettem tim burton verseskötetét. (rímbörtön, avagy az osztrigasrác mélabús halála és más történetek.) ő maga illusztrálta. :) ajánlom mindenkinek. íme a kedvencem, amin halálra nevettem magam. :)
.. “amúgymeg”: én ide inkább magyarul írom le, de angolul a teljes kötet megtekinthető itt:
tim burton - the melancholy death of oyster boy.
A bámuló lány
Ismertem egy lányt,
ki állandóan révedt.
Megbámult ő mindent,
mire tekintete révedt.
Hol a földe meredt,
hol az eget bámulta.
De nézett volna téged is,
anélkül, hogy ráunna.
S miután ő lett a farkasszemversenyen
az első helyezett,
a két fáradt szemgolyó
végre megpihenhetett.
tóth árpád - hajnali szerenád. (részlet.)
a szívem, melyből bú és vágy zokog.
lopjon szívedbe enyhe bánatot
és kósza vágyat, mely árván röpülget,
hogy szűz álmodban halkan, édesen,
nem is sejtve hogy könny az, amit ejtesz,
álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
sirasd el az én züllöt életem.”
dsida jenő - négy sor.
elfonnyadt szerelem illata kisér
örök hallgatás legyinti a tó fekete tükrét
hideg szelek sodrában állok ijedt szemekkel
virágos ágra hullott beteg csillag a lélek.
reggelek.
kings of convenience - misread.
kosztolányi - mostan színes tintákról álmodom.
Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikító,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat
és akkor írnék, mindig-mindig írnék,
kékkel húgomnak, anyámnak arannyal.
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
márai - füves könyv. (részletek.)
De pontosan úgy, mint a dalokban, melyeket a kávéházi chansonénekesnők énekelnek. S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört szíveket nem lehet többé eggyéragasztani.
Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, föltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, “szívét összetörték”, soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illeték. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja.
Arról, hogy senkire nem lehet számítani
Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzés, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod meg a veszélyben.
Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes.
Mikor hatalmasokkal állasz szemközt, gondolj mindig arra, kitől kapták ezek az emberek hatalmukat? S mit tehetnek ellened? Elvehetik javaidat, szabadságodat vagy életedet? És aztán? Parányi mikroba, fertöző baktérium is elveheti életed, mely törékeny és mulandó, mint a rovarok élete. Nem, a leghatalmasabb úrnak sincs igazi hatalma lelked fölött, s ezért tehetetlen, ha te igazságos vagy, s ő igazságtalan. Csak akkor tehet ellened valamit, ha téged bűnben talál, s ő igazságos. Ezért ne arra gondolj, mit mondasz majd a nagy úrnak, hogyan viselkedel; csak arra gondolj, hogy szabad vagy, amíg igazságos vagy, s a nagy úr tehetetlen igazságod ellen.
bach.
Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.
Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.
A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.
A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése