21 gramm
“Hány életet élünk? Hányszor halunk meg? Azt mondják az ember a halála pillanatában 21 grammot veszít a testsúlyából, mindenki. Mennyi az a 21 gramm? Mennyi vész el? Mikor veszítjük el azt a 21 grammot? Mi vész el vele? S mennyit nyerünk? És mit nyerünk? 21 gramm, amennyi 5 darab 5 centes súlya, amennyi egy csoki szelet súlya, amennyi egy kolibri súlya. 21 grammnak mennyi a súlya?”
a film a csontok mélyéig hatol. nincs mit mondani róla, azt hiszem. minden szóba kerül benne, ami igaz, valóságos és igazán fontos. látni kell. mert használ. tényleg hat.
nagytakarítás. (?)
ma nagytakarítok. szobámban, fejemben. és valóban jó. bár most itt ülök a káosz tetején. onnan írok. emlékek hevernek szanaszét a szobában. igen, fizikai értelemben is.
viszont jó érzés már most. mintha magamról dobálnám le a sok felesleges szemetet. kell a sok sok emlék még ha szomorú is. de mindent magunkban és magunkkal cipelni.. nem csak fáj, akadályoz, de felesleges is azt hiszem.
hogy oldottam meg a sok emlék eltakarítását? mind elöl volt, állandóan szem előtt. hát fogtam egy nagy dobozt, ráírtam a nevét, és beletettem mindent ami ő. az összes emléket róla. és betettem a szekrénybe. ami pedig nem kell már többé, azt.. igen. kidobtam. van olyan is amit ki kell dobni. ki KELLETT, hogy dobjam. de a legtöbbet nem. azokat betettem abba a címkés dobozba, hogy majd esős napokon megtaláljam, kibontsam és kézbevegyem őket. nem tudom igazából, hogy miért kell. azt sem tudom, tényleg kell-e. de inkább maradjon meg a lehetőségem arra h megkeressem őket, ha valaha úgy döntök az életben h el akarok merülni a bennük, a sok emlékben, minthogy elvesszenek örökre. ugye..?
coldplay - amsterdam
string dance.
“… örűltem én is fényes éjnek,
víg kedvü zajnak, víg zenének
csillárok, reszkető világa,
bokréták illatos virága,
a nők mosolyja, hangja, arca,
és szívem titkos, néma harca
mind rég elmult… játszik velem
vesztett ifjúság, szerelem!
akit oly hőn s hiven szerettem,
mi sokszor vártam, láttam itten,
mi szép volt és mi bájjal lejtett,
de értem fényt és zajt felejtett.
szerelme kincse, lelke éke,
szivem egyetlen szép emléke,
boldog napok!… játszik velem
vesztett ifjúság, szerelem!…”
/gyulai pál: bálteremben./
csodálatos életünk. (?)
szép dolog az élet. akárhonnan is közelítem meg, az élet egy fájdalmasan gyönyörű és szomorú, meghatározhatatlan és megfoghatatlan valami. azon gondolkodtam, amit sok ókori görög és római versben olvastam: az ember igazi boldogságának útjába a halandósága áll. nem is tudom.. van valami édes-bús, rejtett mosoly bennem a halandósággal kapcsolatban. nem tudom, mennyit érne ez az egész élet ha örökké tartana. talán abban az értelemben boldogabb lenne, ahogy általában a boldogság szót használjuk. de a boldogság sokszor olyan pillanatokban található meg, ahol egyébként - ha a “boldogság” szót a megszokott értelmében vesszük - semmi keresnivalója nincs. olyan pillanatok, amikben elfogadjuk a veszteséget az első kétségbeesés után. vagy olyan pillanatok, amikben minden tökéletes, de tudjuk, hogy szinte szempillantás alatt elmúlnak. azok szomorú pillanatok. az elmúláshoz kapcsolódnak. azokban nagyobb boldogságot találni, mint azokban a pillanatokban, amikben mosolyogva mondjuk, hogy “én olyan boldog vagyok!”. nem is tudom.. talán felesleges azon gondolkodni, hogy hogy is lenne jobb az élet. így is elég csodálatos.. ha az ember megtanulja látni a csodáját. nem az olyan hülyeségekre gondolok, amiket az ismerősök vágnak hozzánk végtelenül szomorú helyzetekben, mint például a ”nézd az élet szebbik/jobbik oldalát”, hanem arra, hogy pont úgy kellene csodálatosnak látni, ahogy éppen van. a veszteséggel. a csalódással. a fájdalommal. ettől lesz valós. ettől lesz élet. és ettől lesz csodálatos. ezeken kívül meg úgysincs más lehetőség, mint kifacsarni belőle minden szépet, amit csak lehet. magunk és mások számára. ennél jobb ötlete egyébként sincs senkinek azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kéne csinálni, hogyan is kéne használni ezt a valamit. én azt hiszem az élettel valahogy így kéne bánni: nem elherdálni, és nem elcserélni valami értéktelenebbre.
yann tiersen - la valse d'amélie.
nemjól.
“már jó ideje sötét volt és az utcai lámpák már régóta meresztették a szemüket az út másik oldalán álló társaikra, mikor belesétáltam az estébe. észre sem vettem, mikor az idő kacagó kisgyerekként elfutott mellettem, átszaladt a karom alatt, csak nevetett, sokkal gyorsabb léptekkel nyargalt el mellettem az utcán, mint ahogy én - vénnek tűnő, bandukoló, bámész alak - lépkedtem. csak szövögettem a sok kifejezést, mondatot, addig addig szövögettem őket míg pókhálóként körülvették az agyam, elzárva előlem a valódi gondolkodás lehetőségét. hatalmas sóhajokkal nyugtáztam, hogy az elkövetkezendő pár órára sikerült csapdába csalnom a gondolataimat. a szavak egyre inkább elárasztották a fejem, kellemesen zsiborogtam tőlük, ott izgett-mozgott a sok hang és betű, a homlokom, a tarkóm, a halántékom pedig könnyedén fogta közre őket. megérkeztem a blaha lujza térre. olyan sok jármű, ember, probléma, gond, mozdulat, tekintet, lélegzet csúfolódott össze ott, csodálkoztam, hogy mind befér abba a térbe. biztosan nem vették észre, mennyire összezsúfolódtak, mert akkor biztosan megpróbáltak volna elrepülni onnan: és mivel a földön az összes út megtelt, jobbra, balra, előre, hátra már lehetetlen volt elhagyni a teret, jobb híján biztosan felfelé szálltak volna, hogy levegőhöz jussanak. néhányan biztosan a pályaudvar felé szálltak volna, elérni a vonatot, néhányan a duna felé repültek volna, ott pedig jópár ember kedvet kapott volna, hogy átreppenjen budára, hogy ott a zöldben sétáljon. de az emberek nem repültek sehová. ott volt mind, megtelt velük a tér. ez azt jelenti: észre sem vették, hogy túl sokan vannak ott egyszerre, ennyi érzés egy helyen… ha nem fojtották volna el mindet, felrobbanthatták volna vele a várost, a tér a levegőbe repült volna. csak én láttam tehát, hogy nem férnek el.
sokan vagyunk, akiknem férünk el egymástól. sokan vannak akik nem férnek el egymástól. mégis inkább egymáshoz préselődünk és nyomorgunk. mégis inkább egymáshoz péselődve nyomorognak. egymáshoz préselődve nyomorogtok. és nem tesztek ellene semmit. lehet, hogy nem is látjátok…? ezt már csak az nem látja, aki nem akarja… tegyük fel, hogy felállok valami magaslatra és közlöm velük az igazságot róluk, az elfojtott érzéseikről és elfojtott boldogságukról, arról, hogy nem szabadna itt tolonganiuk értelmetlenül. mi történne? azt mondaná rám mind: bolond. talán igaz. talán én vagyok a bolond és nem ők. végül is: ők vannak többen..”
fossett repült.
“Amikor olyan dolgokkal kezdett foglalkozni, amibe előtte mindenkinek beletört a bicskája, akkor pedig elsőszámú extrémcelebbé vált.
A kilencvenes években hatalmas versengés folyt Fossett és Bertrand Piccard között abban, hogy melyiküknek sikerül hőlégballonnal megkerülni a Földet.
Ez a repülőeszköz meglehetősen suta jószág, teljesen kiszolgátatott az elemeknek.
A ballont kizárólag úgy lehet irányítani, hogy a pilóta feljebb emelkedik vagy éppen lejebb süllyed.
A ballonosok talán a meteorológia legjobb szakértői, pontosan tudják, hogy a légkörben milyen magasságban, honnan fúj a szél.
Fossett hihetetlen költségvetésű ballonexpedíciókkal összesen hatszor próbálkozott a Föld megkerülésével. Oroszországban lezuhant, ekkor majdnem otthagyta a fogát, Braziliában egy tehénistáló tetején landolt.
Aztán 2002-ben sikerült neki: 13 nap és 8 óra alatt körberepülte a Földet egy hőlégballonnal.”
forrás: http://www.extrem.hu/cikk/extrem.hu/3909
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése