kosztolányi - jaj, hova lettek a zongorás estek?
Jaj, hova lettek a zongorás estek,
a végtelenből hova-hova estek?
Most oly sötét a házunk, mint a rab-lak,
és fekete és fekete az ablak.
Ki itt, ki ott. Az élet olyan olcsó.
A zongoránk is mint bezárt koporsó.
Csak nézem egyre, és mit úgy szerettem,
egy képet látok, ódon képkeretben.
Itt ültek ők, e vidéki szalonba,
apám játszott őnékik andalogva.
Hangok zümmögtek, babonás varázzsal
szivünkre szálltak, fullánkos darázs-raj.
Úgy szúrt a szépség és úgy fájt a bánat,
hogy futni kellett, ki az éjszakának.
Sápadt arccal és túlvilági hangon
szólítottunk meg lányokat a gangon.
Benn az olajos függőlámpa égett,
lábujjhegyen járkáltak a cselédek.
Nénik kötöttek, és a tiszta csöndbe
egy-egy kötőtű rebbent meg zörögve.
A bácsik előtt pettyes, puha, sárga
dohány aranylott a dohányszitákba.
Dús ételek és cukrok kisded halma,
sötét rum és bor, datolya meg alma.
Az öregek ültek mélázva szépen,
Kossuth Lajos is fölfigyelt a képen.
Deák Ferenc meg intett véle szembe,
s e nyájas körre néztek elmerengve.
Jaj, hova lettek a zongorás estek?
Kihullt a kép már. A keret üres lett.
chopin - waltz.
.. and i know just who i am.
szombat délután, egy kicsi buusan. bemenni mindenhová, járni a várost. elárulni egy nagy titkot. az én petite-mnek. olyanok vagyunk mi is mint egy sínpár. sosem közel, de sosem távolodva. szomoru is igy, de szép is. szép is volt a naplemente, végig az estében, mindenkivel szót váltottunk. az üveg vörös négyszáz forintért, a benne lévő megszáradó festékanyag a bőrre cseppenve vicces kémia kísérletté vált. nevettünk nevettünk. én könnyeztem is de nem vetted észre. nembaj, a sínpárom vagy.
utána láttam a pillanatot, mikor felkapcsolták a lámpákat. póbáltam megmagyarázni kifelé mindenkinek, hátha, de persze cseppet sem meglepett nevetéssel vettem tudomásul, h nem, nem, sosem mükődik.
aztán ide-ode ingáztunk szorakozohelyek között. aztán jöttek ők négyen. a szombatunk gentlemanjai, mókás volt, nagyon mókás. és felkaroltak minket, mindkét oldalunkra egy egy tizenéves nevetésbe öltözött örökkékisfiú férfi. és indult a díszmenet. mindenhonnan mindenhová, be az ajtón, ki az ajtón, megint szótváltani mindenkivel, nevetni, nevetni kézenfogva menni mindenkivel, egy éjszakára szerelmesnek lenni mindenkibe, nevetni, nevetni, milyen szép volt, hogy helyrerakott. mindenféle vicces csókok, holdfénynél ingyenfuvar egy valódi hintóban át “azon a fehér hídon”, szaxofonostól 105 forintért dalt kérni, ez mind az amit nem terveztünk estére. de jó, hogy nem terveztük! akkor biztosan nem történt volna meg.
mert van az énünk, és az anti-énünk. akkor nem tudtam, melyik melyik. mert tudom is, hogy kik voltunk, de hát nem tudtuk, hogy merre is tartunk.. és ha azt nem tudtuk, akkor tudtuk-e tényleg, hogy kik voltunk?
de szerencsések voltunk.
elvágyódunk.
ülünk ketten egymás mellett és biztos, hogy mindketten másfelé indulunk gondolatban.
te biztosan párizsba mennél, azért ülsz pont ebben az épületben mellettem minden nap, hogy átess a franciaórákon, hogy megragadj egy keveset a nyelvből, amit majd egyszer magaddal viszel franciaországba, hogy ott aztán ne légy egyedül.
én londonba vágyom.
biztosan megváltó ereje lenne ott ébredni egyszer, esős levegőben.. olyannak képzelem londont, mint egy fekete-fehér képeslapot, esernyőkkel, felhőkkel, mindennel.
olyan furcsa, hogy a londonban élők is biztosan elvágyódnak.
mindenki.
egyszer megjegyeztem ofőnek, hogy mennyire félek attól, hogy london nem olyan, amilyennek elképzelem..
de megnyugtatott. hogy de igen, olyan.
nem gondolom, hogy ott kevésbé lennék egyedül. csak azt gondolom, hogy ott egyedül is jó lenne.
my journey to the sky.
sad.
hey, stay young..!
don’t never let it upset you ’cause they’ll put words into your mouths they’re making us fell so ashamed..
and i think that it’s not quite right..”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése